Meditáljunk? Meditáljunk!

Meditáljunk?, Meditáljunk!

Érdekes gondolatok indultak el ma bennem a meditációval kapcsolatban, ami azért nagyon különös, mert jóideje egyáltalán nem is fektettem ebbe energiát és nem is foglalkoztam vele.

Ki tudja miért, talán azt gondoltam ennek az ideje lejárt vagy én ezt már át tudom hidalni másképp tudatossággal. Vagy egyszerűen szimplán lusta voltam, mit szépítsük 😊

Ma viszont hagytam, hogy a gondolataim elvigyenek ebbe az irányba és elkezdtem elmélkedni ezen a témán.

Akkor most fontos a meditáció vagy sem?

Ha igen, mire jó egyáltalán és akkor milyen formában csináljam?

Először is menjünk vissza a kezdetekhez.

Az első meditációs élmények, a vezetett meditációk, majdnem mindenkinél, ami nagyon hasznos egy éppen kezdő, gyakorló útkereső számára.
Ennek a lényege az új, kicsit misztikus tapasztaláson kívül, az agy lecsendesítése.

Az átlag embert naponta, rengeteg információs inger éri, amikkel manapság bombáznak minket. Ezek természetesen egy állandó felfokozott agyi tevékenységet váltanak ki, ami egy bizonyos szint után már a stressz érzésével egyenlő. Azt csak zárójelben jegyezném meg, hogy a világ most szándékosan van így felépítve, sajnos tudatosan rosszul.

Amikor ezt a túlterhelt agyat szeretnénk elcsendesíteni, bizony nagyon nehéz dolgunk van és éppen erre a feladatra a legkiválóbb az irányított meditáció. Ekkor az agyat rákényszerítjük – persze ezt is nehezen – hogy legalább csak egy dologra figyeljünk és a fókuszunk egy dologra irányuljon. Ez is viszonylag sok gyakorlás az elején, de hatalmas élményt tud nyújtani, amikor végre megéljük azt az állapotot, hogy nem kalandozunk, cikázunk mindenfelé. Ez egy rendkívül megnyugtató állapot, amikor teljesen fel tudunk töltődni, sokszor azt érezve, mintha aludtunk volna egy kiadósat.

Aztán ahogy telik múlik az idő elveszti a varázsát és néhányan talán azt is gondoljuk, hogy ennek már nincs is értelme vagy jelentősége. Elmarad.

Egyeseknél azonban ez átalakul egy teljesen más minőséggé. Ekkor kezdődik a teljes csend megélése.

Az az állapot amikor már nem kell egy külső irányító az agy lecsendesítéséhez, hanem magunk képesek vagyunk előidézni a valódi teljes csendet. Persze az elején néhány másodpercre aztán ezt ki lehet tolni percekre, sőt ügyesebbek sokkal hosszabb időre is.

Képzeljük el ez mekkora energiával bírhat, ha már a vezetett meditáció is képes volt rendkívüli energiával feltölteni minket.

Ilyenkor a csend állapotában elkezd nekünk dolgozni az univerzum. És ezek nem csak nagy szavak!

A csendben rejlő erő, az egy létező dolog.

A csendben sokkal nagyobb a lehetőség, mint a hangzavarban.

A csend az maga a lehetőség!

Vagyis a csendben, a valódi csendben, minden lehetséges. Sokkal gyorsabban és könnyebben történnek meg dolgok, mondhatnám azt is, hogy az igazi csodák ilyenkor születnek meg.

A félelmetes az, hogy egyetlen pillanatnyi igazi csend elegendő arra, hogy a teljes testünket és valóságunkat átjárja egy teremtés, amely utána képes átformálni mindent és ezt tapasztalatból mondom.

A nehézség ebben az, hogy minden és mindenki -de sajnos még önmagunk is azon vagyunk-, hogy ez az állapot nehogy megvalósulhasson, mert az félelmetes.

Félelmetes az ereje miatt és félelmetes a felfoghatatlan lehetőségek miatt.

Sajnos az utóbbi időben én is háttérbe szorítottam ezt a csodát és nagyon kevés alkalmat adtam vagy engedtem meg magamnak, amikor ez a segítő csend beléphetett volna az életembe, segítve és könnyebbé téve mindent.

Ennek bonyolult oka van, hogy ez miért történhet meg, de ez rengeteg embernél megfigyelhető probléma.
Csak tömören annyi- és erre majd kitérünk később bővebben- hogy ez egy büntető program, ami a „nem érdemlem meg” típusú teremtésben nyilvánul meg.

Végmondatként csak annyit szeretnék mondani, hogy próbáljátok meg megkeresni magatokban a csendet. Ezt lehet rengeteg féleképpen. Ki meditálással, ki sporttal, ki zenével, ki a hobbijával, ki alkotással, ki a művészetben találja meg a csendet. Mindegyik ugyanoda vezet, Önmagunkhoz a lehetőségek tárházához. 

  

Böjtös Zsolt

2019. 01. 27.

Belső tűz

Belső tűz

Nagyon szerencsés helyzetben van az aki, ha csinál valamit, azt egyfajta szenvedéllyel képes tenni, egy belső tűz hajtja. Ez egy rendkívüli állapot, ami egy nagyon áldásos helyzet, de lássuk be ez azért nem mindennapos és nem ez a leggyakoribb állapot. Persze lehet lelkes valaki és szeretheti is amit csinál, de ez a hatalmas energiával teli állapot ez korlátozva van jelen.

Ha valaki lelkes abban, amit csinál az már egy kiváló állapot. Ebben már van szenvedély, vagyis fűti egy energia. De biztosan találkozott azzal az állapottal mindenki, amikor valaminek a gondolatától lelkesek vagyunk, érezzük benne az energiát, de egy idő után, ahogy kezdjük magunkat beleélni, esetlegesen már lépéseket is teszünk az ügyben, egyszerre alábbhagy az érzés és, mintha óráról-órára, napról-napra egyre messzebb kerülünk ettől az érzéstől és a lelkesedés alábbhagyva, már nem is tűnik akkora ötletnek.

Mitől lehet ez?

Ez egy igen gyakori mechanizmus mindenkinél, éppen ezért gondolom azt, hogy érdemes ezt megérteni.

Először is vizsgáljuk meg hová tűnik az a bizonyos energia. Mint tudjuk az energia nem vész el csak átalakul. Vagyis akkor hová tűnt ez az energia?

Sehová!

Semmi más nem történt csak valami miatt nem érezzük, vagyis nem merjük érezni.

Mi tudja elfojtani ezt az energiát és érzést?

Mindig ugyanaz! A félelem!

Előkerülnek a tarsolyból a korlátozó félelmek, minták, negatív tapasztalatok, megfelelési kényszer, kudarctól való félelem és még sorolhatnám.

De van egy másik dolog is, ami legalább ennyire gyakori.

Ez pedig a lépcső nagysága. 

Vagyis a megmászandó hegyre felvezető lépcső, ha túl nagy fokokkal van kikövezve, akkor hamar elfáradunk és képtelenek leszünk rá felmászni.

Ugyanígy van ez egy bizonyos cél esetében is. Ha a tudásunk nem elegendő a feladat elvégzéséhez és nem rendelkezünk elég információval a tovább haladáshoz, akkor bizony egy idő után szem elől vész a cél és alábbhagy a lelkesedés. Egy idő után pedig már azt fogjuk érezni, hogy ez nem is akkora ötlet, mint először gondoltuk, hagyjuk is az egészet.

Tehát nagyon fontos, hogy bármit is szeretnénk elérni, amitől lelkesek vagyunk azt megfelelő lépésekkel akarjuk megmászni és elérni. Abban a pillanatban, ahogy alábbhagy a bennünk lévő tűz és homályosodni látszik a cél, a vágy álljunk meg és vizsgáljuk meg miben vagyunk bizonytalanok.

Miben kellene több információt szerezni, milyen adatok begyűjtésére lenne szükség, annak érdekében, hogy ugyanazzal a lendülettel és vággyal tudjunk tovább haladni, mint az elején.

Ez a technika tud segíteni egy új tudás, szakma, technika megszerzésében is.

Amikor azt érezzük, hogy feladnánk és nem vagyunk rá képesek, gondoljunk mindig arra, hogy semmi más nem történik csak túl magas a lépcső. Szedjük szét kisebb lépésekre azt a nagy lépcsőfokot és máris fel fogunk tudni rá mászni.

Szerezzünk plusz információkat, ami a hiányos részeket teljessé teszi bennünk. Sok esetben egy kis plusz befektetett kutató munka és információ szerzés nagy mértékben meg tud térülni. Főleg abban az esetben, ha csak ennyi volt az ok, hogy be tudjunk fejezni egy kitűzött célt vagy megszerezzünk egy tudást.

Szóval, mint látjuk bármilyen cél és tudás elérhető és nem a lelkesedés mértéke a mérvadó, főleg, ha az már megvolt egyszer, hanem csakis az odavezető lépcső nagysága. Amit persze mindenkinek saját magának kell tudni érezni. Ebben nagy segítséget nyújt az érzés, amikor azt érzed, elveszett a lelkesedés, alábbhagyott a tűz.

Emlékezz ilyenkor! Ott van az, csak vagy elfojtottad a félelem hamujával, vagy csak szükséged van egy kis plusz tüzelőre, ami fellobbantja a tudás lángját.

2019.01.10.

Böjtös Zsolt